Csörsz árka, a mondák valósága

Oly kevés ember alkotta építmény maradt hazánkban a ókorból, és amirõl szájhagyomány regél, még kevesebb. S íme itt van egy. A falu határában húzódik a mondák Csörsz árka, amely átszeli a Duna-Tisza közét.

A prózai, történelmi magyarázata is a kalandos múltról szól, még az Atilla elõtti idõkbe teszik keletkezését és valószínûleg védmûként szolgált az egykor itt élt emberek és birodalmak számára. Érdemes egy pillantást vetni a "múlt mélységesen mély kútjának" egy felderítetlen építõkövére.

A regék világa színezi ki leginkább keletkezésének történetét. Nézzünk egyet Komjáthy István, Mondák könyve címû gyûjteményébõl.

CSÖRSZ ÉS DÉLIBÁB

– Kelenföldön leáldozott a hunok napja. Elviharzott utolsó, szörnyû csatájuk. Árván maradt az aranyos szegelet, lehullott az égrõl a hunok csillaga. Longobárdok vetettek szemet Túl a Dunára. Megtetszett szakállas Rád királynak Buda fallal kerített városa, a vaddal teli erdõség, a zúgó Duna. Marcona longobárdjaival elfoglalta hát Túl a Dunát.
Szakállas longobárdok jártak-keltek a gyönyörû ligetekben, s Buda király arannyal ékesített palotájába Rád király költözött egyetlen leánykájával. Délibáb, a király lánya egyedül élt a hatalmas palotában. Apja elzárta a világ szeme elõl, üresen ásítozott rá a palota sok terme, a falakról párducbõrök s a túl a dunai erdõk medvéinek remek bundái néztek vele farkasszemet. Ha a reggeli napfény megragyogtatta a palotát, a lány kiült a Dunára nézõ erkélyre. S míg gyönyörû szõke haja csípõjéig aláomlott, és keskeny vállát sátorként beborította, égszínkék szeme a távolba révedezett, úgy fürkészte a távolt, mintha csak várt volna valakit.
Egy forró nyári napon, kókadtan, csüggedten hallgattak a túl a dunai erdõk. Csendes, hallgatag volt a Duna mente. Szemben, a tiszai oldalon lágy szellõ lengedezett, a rétek virága ringatózott a szélben. Szakállas Rád szemet vetett a virágos tiszai lapályra :
– Mint a két félalma, úgy tartozik egymáshoz az alföldi róna és Túl a Duna, ha addig élek is, a két felet egyberagasztom.
Azért nem tehette ezt meg tüstént, mert a halas Tisza partján bátor nép ütötte fel tanyáját. A puszta fiai, szilaj avarok özönlötték el a kövér tiszai réteket. Messze Napkeletrõl robogtak a Tiszáig, Attila király örökéig. Mokány lovaik robaja felverte az alföldi erdõk csendjét. Harci kurjantásuk elõl riadozva bújt a sûrû nádba a réti farkas. Királyuk, nyílvetõ Csörsz, szilajon száguldozott paripáján, s amerre járt, félelem szállt a szívekbe, s a tiszai rónán lakó népek õt fogadták el uruknak.
 Szakállas Rád megirigyelte Csörsz király hatalmát, s egy szép napon megüzente szomszédjának: készüljön, szedje fel sátorfáját. Amikorra a fiatal holdkifli cipóvá gömbölyödik, népével eltakarodjék, mert ha nem, seregek élén robog a Tiszáig, s maga kergeti el.
 Nem sok idõ múlva longobárd harci mének nyihogását visszhangozták a dunai erdõk. De a délibábos rónák is visszaverték az avar paripák horkantásait, mert Csörsz király is nyeregbe szállt, és felültette jó katonáit. Farkasszemet nézett a Duna partján a longobárd és a vitéz avar. Szemtõl szemben állt szakállas Rád s nyílvetõ Csörsz király.
A longobárd király akkor követeket küldött nyílvetõ Csörsz királyhoz, békét ajánlott, és szíves szóval meghívta szomszédját királyi palotájába. Ott békejobbot nyújtott neki, s miután Csörsz elfogadta a felé nyújtott jobbot, megfogadták, hogy egymás földjét haddal soha nem háborítják, egymásról rosszat nem mondanak: ha úgy hozza a sor, segítik is egymást, s ha kell – testvérhez úgy illik – együtt indulnak zsákmányszerzõ csatába.
A longobárd s vitéz avar csatáról csatára szállt. Vitézeik temérdek zsákmányt raboltak, maguk elõtt hajtották gazdag földek sokezres csordáit, arany s ezüst alatt nyikorogtak bordás szekereik. Egy szép napon is az osztók két halomba rakták a zsákmányt, s Rád király a sok szép holmi felét felkínálta:
– Vedd ki osztályrészedet. Érdemed szerint jut neked is! Vitézül küzdtél. E szép zsákmányt vedd díjul magadhoz. Nyílvetõ Csörsz király azonban nemet intett. Szembefordult a longobárd királlyal.
– Legyen csak tiéd a zsákmány! Te vitézebb voltál, becsüllek hát, s tisztelem kardodat! Én mást kérek osztályrészül !
Rád meghorkantotta a lovát, megsimította szakállát, s kíváncsian pillantott az avar királyra.
– Ugyan mi mást adhatnék én tenéked?
– Könnyen kitalálhatnád, de várj csak, majd segítek. Találd ki, hogy mit kérek, víz övezi, erdõ fedezi, senki nem látja, nem is ismeri! Ezt kérem tõled.
– Amit nem lát senki, az nem ér semmit. Amirõl nem hallunk, az nem ér többet, mint egy hajítófát. Mit ér az ilyen?
– Én mégis ezt kérem tõled!
– Mi légyen az? Elõre megígérem, hogy megkapod!
– A lányod, Délibáb! – felelte nevetve Csörsz, mert még akkor beleszeretett, amikor elõször találkoztak Rád palotájában. – Víz övezi, erdõ fedezi, senki nem látta, nem is ismeri!
Elkomorodott hirtelen Rád király arca, olyan fehér lett, mint a frissen õrölt liszt a malomban. Valóban elzárta eddig az emberek elõl a lánykát. Ez igaz. De azért magában így forrt:
– Lányomat, lovaspásztor, nem neked neveltem! Kincses nyugati királynak adom én feleségül! Ha addig élek, se lesz a tiéd !
De azért nyájas hangon szólott :
– Szavamat nem másítom meg! Neked adom lányomat. Igazad van: víz övezi, erdõ fedezi, senki nem látja, senki nem ismeri. Legyen hát a tiéd. Csak egy kérésem van! Olyan menyegzõt tartass, hogy beszéljenek róla a királyok s fejedelmek!
– Királyi menyegzõt tartunk ! – bólintott Csörsz király. Rád azonban feltartotta kezét.
– Azt akarom, hogy mátkádért vízen gyere. Könnyû hajón jöjj a halas Tiszától a zúgó Dunáig! Azon vidd Délibábot aranyos sátorpalotádba!
– De hiszen nem vezet a Tiszától a Dunáig vízi út! – felelte meglepetten Csörsz.
– Megmondtam! Vízen gyere, akkor odaadom!
Azzal Rád sarkantyúba vette paripáját, s a meglepett szomszédnak hátat fordított.
Csörsz király, ahogy hazaért, avarjait a Tisza-partra szólította. Mély árok ásásába kezdtek, hogy a Tisza vizét elvezessék a zúgó Dunáig, s azon hozhassa sátrába Csörsz király a mátkáját. Túrták, bontották a földet. Fegyverkovács, íjász, pásztor, posztóverõ hajnaltól vakulásig ásta az árkot, túrta a domboldalt, egyengette a partokat. Értettek a földmunkához az avarok, cudarul értettek! Félelmes váraikat földbõl emelték, az avargyûrûk egész sora tekintett büszkén az Alföld lapályaira. Ástak hát szakadatlan!
Nem sok idõ múlva Délibáb arcát finom pír színezte, mert palotája tornácáról látta az árkot, mely csak mélyült, nyúlt, és sietett feléje.
Aznap délután, hogy az árok már-már elérte a Dunát, hatalmas förgeteg zúdult le az északi sziklás hegyekbõl. A förgeteg vágtatva tartott a Tiszának. Orozva kélt, és olyan hirtelen volt, s olyan rettenetes, úgy vágtatott, mint hegyrõl lezúduló szikla. Csörsz szembeszegült a viharral, mely bömbölt, fákat csavart ki tövestül, s mint könnyû pálcikát, úgy hajigálta fel és le az embereket. A király mokány paripája horkanva ágaskodott a frissen felhányt parton. Odaugratott, ahol õrjöngve tombolt a vészes szörnyeteg. Egy vészes pillanatban villám tüze lobbant, mennykõ suhogott, s a partról lesodorta a királyt. Csörsz lovastul a mélybe zuhant, és az árokban lelte halálát.
Régen történt ez, nagyon régen. Azóta eltûntek Túl a Dunáról a longobárdok, nádasok rejtekeibe húzódtak be az avarok. Nyaranta királyi kedvesét kutatva, csak Délibáb keresi fel a félbemaradt árkot.

Komjáthy István: Mondák könyve